Tuka Zsigmond (1918-2005)

1918-ban született Kisújszálláson négy gyermekes család második fiaként. Már gyermekkorában dolgoznia kellett.Az első osztály elvégzése után négy nyáron át libapásztorkodott. Itt hallotta az első népdalokat. Testvéreivel együtt édesapjától tanult citerázni, első hangszerét édesapja „disznóvályúnak való fából” készítette. Később
maga is készített hangszereket. A hat osztály elvégzése után éves cselédnek állt. 
Harcolt a második világháborúban. Sebesülése miatt 1946-ban hazaérkezett. Mivel elveszítette a fél lábát raktári és vasutas munkásként dolgozott. Életében azonban a citerajátéknak mindig kiemelt helye maradt. 1951-ben megrendezett citerás versenyen– felesége unszolására – mint érdeklődő jelent meg, ahol aztán az egyik versenyzőnek segített behangolni a hangszerét. Ekkor figyeltek fel rá, felléptették és hatalmas sikert aratott játékával.
Egyből felkérték citerazenekar alapítására, mely kezdetben négy citerából és egy „bőrös pikulából” (köcsögduda helyi elnevezése) állt. Ettől kezdve folyamatosan felléptek különböző rendezvényeken Kisújszálláson és a környező falvakban. 1967-ben az első Országos Népzenei Találkozón szerepeltek nagy sikerrel. Tudására való tekintettel az 1968-ban alapított kisújszállási zeneiskola képesítés nélküli tanára lett 1968-tól 1975-ig. A gyerekeket csoportosan tanította citerázni, kotta nélkül, hallás után, mivel a kottát ő maga sem ismerte. Csakúgy mint saját játékában, tanítványai körében is a nyomó használatát hangsúlyozta az ujjas technikával szemben. Elmondása szerint sokkal gyorsabban tanultak így a gyerekek, mint az „ujjas” technikával. A nyomóval történő játék, az abból fakadó glisszandós díszítések és hangzás fontos, régies elemeit képezik az ő játékstílusának, csakúgy, mint a jobbkéz-technikát jellemző különbözően ritmizáló pengetési módok. Itt jól tetten érhető az a tanítási-tanulási metódus, amely a természetes hagyományozódás sajátja: az írásbeliség hiánya, a csoportos oktatás valamint kizárólag a hozott minták
továbbadása. 
Tuka Zsigmond maga is foglalkozott hangszerkészítéssel, a citerák mellett furulyákat és tamburákat is készített. Citeráján három egyedien faragott, 2-2 húrral ellátott kisfej egészíti ki a 10 húros főfejet. Citeráit gazdagon díszítette faragásokkal – virág, levél, szív és egyéb motívumokat megjelenítve –, de az is előfordult, hogy a harmadik kisfej oldallapját dallamrészletek kottarajzaival festette meg.  Citerái az ország 300 településére, a világ húsz országába is eljutottak.
 A nagykunsági és egyben az alföldi citerajáték egyik utolsó hírnökét 1993-ban Életfa-díjjal tüntették ki.
2005-ben, hosszú betegség után halt meg.
 
Forrás:

Ari Géza: Citerái Japánba is eljutottak. Jászkun Krónika (1997.08.13.): 5.

Bolya Mátyás: Magyar citerás antológia, II. Budapest, 2016.