A szolnoki főgimnázium Verseghy Önképző Köre az 1898/1899. tanévben gyűjtést szervezett, hogy a névadó tudós-költőnek emléket állítsanak. A tanulók által felajánlott kis összegekből, az iskolai hangversenyek szerény belépti díjából, valamint további adományokból kívánták a szobor költségeit előteremteni.
1901-ben az iskola egyik volt növendéke, Vértes József 30 oldalas tanulmányt adott ki a mozgalom támogatására Verseghy Ferenc emlékezete címmel. A könyv címlapján is olvasható, hogy "e könyv árából befolyó tiszta jövedelem a Szolnokon felállítandó Verseghy emléké lesz."
A vármegye egy évvel később 1902 tavaszán 200 koronát szavazott meg szoborállítás céljára a testület közművelődési alapjából, és egyúttal adományozásra szólította fel a vármegye községeit is.
1914-re több mint 2000 korona gyűlt össze az iskola szoboralapjába. Külön szoborbizottság jött létre, amely a gimnázium előtti téren jelölte ki az emlékjel helyét. Azonban az 1. világháború kitörése, a hadikölcsön, majd a háborút követő súlyos infláció ennek a kezdeményezésnek a megvalósulását a bizonytalan jövőbe tolta el.
1931 őszén Verseghy hamvainak hazaszállítása újabb lendületet adott a szoborállítás ügyének. Még el sem hervadtak a virágok a frissen hantolt sír felett, amikor a kör meghirdette a "Szobrot Verseghy Ferencnek" jelszót. Az első adomány Másik Andor nevéhez fűződik, majd utána megmozdult Szolnok diáksága is. A második pénzadomány ugyanis a szolnoki Felsőkereskedelmi Iskola Kemény László vezette önképzőkörétől érkezett.
A megajánlástól a megvalósulásig közel két esztendő telt el. A gondolatot felkarolta a város képviselő-testülete és polgárai is. Így kerülhetett sor 1934 szeptemberében az alábbi polgármesteri meghívó kiküldésére: "Szolnok város képviselőtestülete és a szolnoki Verseghy Ferenc Irodalmi Kör együttes kezdeményezéssel, a helyi társadalom nemesszívű áldozatkézségének megnyerésével Szolnok város nagy költőszülöttének Verseghy Ferencnek a szülővárosában szobrot emelt, a Borbereki Kováts Zoltán szobrászművész ércalkotásának szoborleplezési ünnepélyét f. év szept. 30-án, vasárnap tartjuk meg..."
Az ünnepség ragyogó napsütésben, hatalmas tömeg részvételével zajlott le. Hanauer Á. István váci megyéspüspök is megtisztelte jelenlétével az eseményt. A Himnusz elhangzása után Kiss Gábor, a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör eakkori főtitkára mondott ünnepi beszédet.
Az ünnepség zárásaként Kissné Tóth Lenke szavalta el "Emlékezés a Magyar Hárfásra" című saját szerzeményű költeményét:
"A Nagy Alföld szülte őt is, mint a nyárfát,
Sudár jegenyét és suttogó akácot.
Valamikor, régen, mint vidám kis gyermek
Gondtalan örömmel valahol itt játszott.
Papírhajót is tett a Tisza ölére, —
Nézett is utána, vajjon messze ér-e?
A Tisza tükrében nézte az égboltot.
— Egész életében tán csak itt volt boldog!
Mesebeli hárfát azt is itt csinálta,
Jegenyefaágból faragta az ívet,
Minden húrja egy egy élő viráginda,
— Pipacs, zsálya, székfű adta bele szívét.
Ezért fogant rajta gyönyörű magyar szó,
Örökre viharzó, századokra hangzó.
Ezér t él a hang még, bár a dallam már más,
Ezér t maradt köztünk, bár elment a Hárfás.
Hurcolta a sorsát Pálos kolostorban,
Templomi katedrán, — harcok viharán át.
Rabságot viselt a magyar igazságért, —
Kufstein fojtogatta a virágos hárfát.
De a börtön éje magyar álmot hozott,
Amit napkeleti hajnal harmatozott, —
Rózsaszín álomban délibáb remegett
S idegen börtönben magyar dal született.
Zengő pacsirta volt a Hárfás akkor is,
Mikor itthon élt a bus kegyelem-kenyéren...
Aztán elfeledték... A lélekharangját
Könyörtelen kongatták egy borongó télen.
Árva lett a kis ház a Várhegy lankáján,
Leperdült egy levél a magyar sors fáján:
Elpattant a hárfa, messze szállt a dallam,
De a szívünk mélyen róla örök dal van.
A budai földben tették pihenőre,
De nem álmodhatott abban örökálmot.
Öreg füzesekhez, virágos mezőkhöz,
Szőke Tisza mellé mindig hazavágyott.
Üzent siró szélben, könnyes harmatokban,
Fájó éjfeleken, zengő hajnalokban,—
Addig üzengetett vándormadár lelke,
A hazai hantot mégis csak meglelte.
Hazajött halottnak. — A sírján azóta
Bolyhos őszirózsák száz mesét mesélnek.
Árvalányhaj leng a cserkészkalap mellett
Mikor lobognak a novemberi fények.
Lángoló szívet sok diákgyerek hozza,
A szent hantot vele körülcsillagozza.
Beborítja izzó, bíborszín lepelbe, —
Csókot vált lelkükkel a nagyhalott lelke.
Üzen nekik messzi, mult idők ködéből,
Azt suttogja: ne félj, kis diák pajtásom!
Lásd, az én sorsom is véres magyar sors volt,
Tilalomfa voltam mezei csapáson.
Testvérkéz tépázott, testvérszív se volt jó,
Üldözöttek közt is én voltam utolsó,
Szenvedtem, amennyit senki sem szenvedett,
Szomorúfűz voltam a magyar hant felett!
Mégis dalolgattam.—Ti is daloljatok!
Mosolyogjatok, ha szivetekben könny ég.
Töretlen erővel küzdjetek, bízzatok,
Az igazság napja egyszer csak eljön még!
Kivirrasztom én azt itt a Tiszaparton!
Nem tart már sokáig, nem tart már az alkony.
Szolnoki diákok! — ezt súgja a lelke
Ugy-e, hallgattok rá? Ugy-e hisztek benne?
Azért jött ő vissza halottnak, szobornak:
Mint mikor a vándor messzi útról megtér,
Tárjuk ki eléje ölelő karunkat,
Isten hozott itthon, Isten hozott testvér!
Nézz csak Körül nálunk, mennyi szépet látsz itt!
Ragyogó dáliát, kacagó muskátlit
feléd bólogat a tulsó parti rét is,
A liget, az erdő nyujtja a szívét is!
Szellő csókolja fel multad minden könnyét,
Kék égbe oszlik fel életed borúja,
A borostyánt egykor megtagadták tőled,
Ráfonódik most a nagyfény koszorúja.
Hűséges szívekből didalív vár rád,
—Visszaköszöntésül pengesd meg a hárfád,
Ringass el ma mindent, ami ég, ami fáj, —
Sírva vigadónak még egyszer muzsikálj.
Hadd jusson el hangod minden magyar szívig
Felhők között szálló tündérhullámhosszon,
Aranyvizek mellett, fehér csúcsok ölén,
Kékhegyeknek táján boldogságot osszon!
Ünnepeljen velünk a havas, a róna,
Az egész nagyvilág hírt szerezzen róla,
Hogy szent ünnep van ma — dicső őrségváltás
Tiszai vártára kiálltott a Hárfás!
Halk melódiákkal zsongnak itt az esték.
Télen a hópihék szállnak körülötted,
Tavasszal az álmok, nyáron át a fecskék.
Napsütött habokkal játszadozz, mint régen.
Nézzed az égboltot a Tisza tükrében!
Forrjon rá a szobrod a hazai rögre!
Forrjon össze szíved szívünkkel örökre!"
Ezt követően Császár Elemér egyetemi tanár, a Petőfi Társaság alelnöke adta át a szobrot, amelyet a város nevében Kerekes Sándor városi főjegyző vett át. A Szózat hangjai után a vendég irodalmi társaságok, a helybeli hatóságok, egyletek, intézmények, iskolák helyezték el koszorúikat a kő posztamensen nyugvó bronz mellszoborra, amely a Tisza Szálló mögött, a város parkjának egyik legszebb részén, az egykori szülőház feltételezett helyének közelében kapott helyett.
Az ünnepséget a rádió is közvetítette és a Magyar Filmhíradó is készített róla filmfelvételt. Így a Verseghy-szobor leleplezéséről az egész ország értesülhetett. Az ünnepségen részt venni nem tudó szolnokiak pedig a Szolnok és Vidéke című lap hasábjain valamennyi szónok beszédét és K. Tóth Lenke versét is teljes terjedelemben elolvashatták.
A szolnoki Verseghy-szobor alkotója a Párizsi Világkiállításon (1937) Grand Prix-díjat nyert Borbereki Kováts Zoltán(1907—1992), a Szolnoki Művésztelep szobrászművésze.
A korabeli filmhíradó is beszámolt az avatási ünnepségről
(Kósa Károly felvételei - Verseghy Ferenc Könyvtár)
Forrás:
Nógrádi László: Verseghy-emlék In: A szolnoki M. Kir. Állami Főgymnásium értesítője az 1898—99-ik iskolai évről. Szolnok, 1899. p. 143—144.
Ragyogó napsütésés időben, impozáns közönség részvételével leplezték le Verseghy ércszobrát = Szolnok és vidéke (1934. október 4.): 2-3.
Szurmay Ernő: A szolnoki Verseghy Ferenc Irodalmi Kör története = Jászkunság (1998. augusztus): 85-95.
Vértes József: Verseghy Ferenc emlékezete. Szolnok, 1901.
English
Deutsch
Magyar